Önmagában a hús szó hallatán egy normális ember általában nem asszociál az emberi bőrre.
Mégis: ma már szinte azt mondhatjuk: kénytelen megtenni ezt.
A tévé, az internet és minden médium ontja magából a szabadosságot, a hanyatlást, a gátlástalanságot, a szexet. Felfokozott iramú életünkben gyakran olvasgatunk a neten pihentetésképp, de már lassan lehetetlen nem észrevenni: a média, a képernyő igencsak igyekszik „visszanevelni” bennünket ösztönlényekké. Hiszen képekkel oly’ könnyedén rabul ejthető a néző. Soha nem volt még akkora direkt manipulációnak kitéve az ember, mint manapság. A valóságshow-k ordenáré magamutogatása, minden életfunkciót nyersen tálaló, az arcunkba csapó megmutatása ennek a csúcsa. A test öncélú mutogatásának másik fő területe a reklám, ami a testi szükségletek azonnali és feltétlen kiszolgálását ( azaz a fogyasztást) helyezi a középpontba. Abban a világban, amelyben a test a szellem, a lélek, a belső értékek elé tolakodott, az önmegvalósítás életprogramja, ha egyáltalán szóba kerül, a testi szükségletek és élmények területére redukálódik.
De vajon miért is olyan vonzó a hedonizmus, és miként reagálnak az érzékeny lelkületű filmrendezők az értékválság problematikájára?
A filmesek egy része előszeretettel foglalkozik a ki/elvonulással, pótcselekvésekkel mint társadalmi jelenséggel. Az alábbiakban erről ejtek pár szót.
A japán kultúra egyik legfontosabb eleme az európai szemmel szokatlan, különlegesnek ható japán írás. Peter Greenaway Párnakönyv című művében a főszereplőnő szenvedélye a kalligráfia, a művészi kézírás, apjától tanulta a szakmát és kedvelt időtöltése az emberi test betűkkel való festése, később pedig már szexuális kivirágzása idején mások által a saját testére való festés művészi aktusának átélése. Az írás és az emberi test esztétikailag eggyé, egy minőséggé válik, és akkor válik csak igazán azzá, amikor Nagiko, a főhősnő megismeri a szerelmet. Az írás ebben a kontextusban mindazt kifejezi, ami átélhető és azt is, ami csak elgondolható, így válik a filmben az önkifejezés mellett a szabadság, a teljesség tökéletes szimbólumává éppúgy, mint a szerelmi beteljesedés attribútumává. Mi sem jelezhetné az írás tiszteletét jobban, mint amikor egy jelenetben a kádban ülve Nagiko felírja az előtte lévő tükörre a következő mondatot:”Bánj velem úgy, mint egy lappal egy könyvben.”
A szeretett személlyel szembeni birtoklási vágy azonban odáig fajul, hogy szerelme halála után Nagiko könyvet készíttet annak bőréből. Greenaway nem rest megmutatni, mily természetességgel képes a lány megtenni az ehhez szükséges lépéseket. Felvetődik a kérdés, hogy miért szükséges itt a morbiditás ábrázolása? Színtiszta ragaszkodás lenne a nő motivációja vagy ez már az elméje megbomlásának eredménye? Létezik-e olyan vonzalom, mely a halál után képes ilyen formában is továbbélni? Különös, hogy ez az egyébként rendkívüli szépérzékkel megáldott rendező mennyire vonzódik a morbiditáshoz (ez más filmjeiben is megfigyelhető) , de a végeredmény e filmnél inkább giccses semmint művészi, mivelhogy felmerül a gyanú, hogy az érzelmek túlcsordulásának fitogtatása itt nem más, mint öncél. A művészet azonban sosem válhat öncélú szépelgéssé, mert abban a pillanatban „meghal”. Greenawayt (ahogy több más rendezőt is) vonzza a dekadencia, s mivel a japán kulturális világban, - elsősorban a színházon belül,- is dominál ez a fajta szemlélet, valószínű, hogy nagy hatással volt rendezői ténykedésére. Kitűnik ez a rendkívül kifinomult hangulatú, színes „japán legyezős” képi világból, amit a Párnakönyvben láthatunk.
A Párnakönyvhöz hasonló lelki folyamatokat bemutató, de jóval visszafogottabb az A virággyűjtő (1983) című Paul Cox-film, ahol egy elmagányosodott férfit láthatunk. A magány, az elfojtott gyerekkori kisebb-nagyobb traumák eredményének tűnik, végső börtön az átélője számára. Nincs belőle menekvés, a külvilágnak csupán szemlélője ő, nem pedig részese. Tisztán a szépségnek akar élni, a magához elhívott lányt is csak ruhája levetésére kéri, hogy félig sötétből, mintegy vojőr (leselkedő, megfigyelő) módon szemlélhesse őt virágokkal díszített, arisztokratikus hatású nappalijában. Mindez, úgy érzi, elegendő számára. Nem tudjuk, mire elegendő, mert nem ismerjük meg a motivációit, nem ismerjük meg az ő belső valóságát. Senki sem kerülhet közel hozzá, még mi sem, a nézők. Csak nyomasztó magányát érezzük, mely egyébként pont ettől, pont a visszafogott színészi játéktól oly erős hatású. Viselkedésének ellenpontja a vetkőző nő, aki azonban kiteljesedik barátnője oldalán. A film végén a férfi is, (akárcsak Nagiko) drasztikus, bizarr megoldással vezeti le feszültségét, amikor egy szoborba rejti a hölgy festő barátját, akit féltékenységből megölt. Központi szerepe van itt az erkölcs sérülésének is, amely abszurd módon a szoborba rejtéssel van hivatva orvosoltatni.
John Lennon, - aki elsősorban zenészként, a legendás Beatles együttes tagjaként ismeretes , de képzőművész is volt,- azt mondta:
„ Szerintem az alapvető dolog, amit senki sem kérdez meg, az az, hogy miért nyúlnak az emberek a drogokhoz, alkoholhoz (…) . Valami baj van a társadalommal, amitől annyira nagy nyomás nehezedik ránk, hogy nem tudunk benne élni anélkül, hogy védekeznénk ellene.”
Ahogy a Párnakönyv főhősnője saját testére íratott, intim és érzékeny módon átadva magát az érzékiségnek, az maga volt a menekülés, elvonulás egy emelkedettebb szellemiségű világba, egy olyan világba, ahol szeretet van, tisztelet és megbízhatóság, nem pedig a kegyetlen, érzéketlen társadalom nyomása. A virággyűjtő is próbál menekülni, de csak látszólag ér el a megnyugvásig a film végén, a tökéletes látvány, műalkotások, szobrok csak ideiglenes örömforrást adhatnak, nem helyettesítik a valódi emberi közelséget, szeretetet.
A hedonizmus, a gátlástalan életélvezet és az emberi testet kalligrafikus írásjelhez hasonlító esztétikus megközelítés között látszólag éles ellentét van, de ez a különleges paradoxon az emberi test és lélek egyediségéből adódik (a többi földi teremtényt tekintve). „Egymásnak feszül” az intelligens, szépségre fogékony ember és az „állatias ember”, az ösztönlény . Normál, egészséges esetben ez a két véglet egyensúlyi állapotban van az emberben. Amikor azonban valamiért képtelenség beilleszkedni a társadalomba, az egyén kompenzál, s ez beteges méreteket ölthet.
A művészfilm kategóriájában a testkultusz leginkább a fogyasztói hedonizmus területén mutatkozik meg. A hedonizmus valaha az örömelvű életfelfogást, az élet és a természet szeretetét, élvezését jelentette, ma a posztmodern fogyasztói társadalom értékválságát, a hanyatló Róma korára emlékeztető dekadenciát fejezi ki.
A tomboló individualizmus velejárója a magány, az elidegenedés, a perspektívátlanság és a különféle neurózisok. A mai kapitalizmus dinamikájából hiányzik az állandóság, a stabilitás, a folyamatos önazonosság életérzése. A puszta létfenntartásért folytatott küzdelem az állandó változás és a változásokhoz való alkalmazkodás játékterében zajlik. A piaci társadalom igényei a munka, a szakma, a lakóhely vagy akár az élettárs, a barátok folytonos változtatását kényszeríthetik ki. Ilyen körülmények között tömeges jelenség a labilis identitás vagy az identitásvesztés. Ami marad, az gyakran az egoista élményhajszolás és a reklámok által folytonosan szított fogyasztásvágy és vásárlási őrület.
A magány és az elidegenedés által fenyegetett Én tehát az önmegmutatás és a vásárlás eszményített aktusaival vigasztalódik. Ám ez nemcsak örömforrás, hanem kényszer és pótcselekvés is számára. Christopher Lasch amerikai szociológus szavaival élve: „ Az elharapódzó tompaságból és szellemi sivárságból a külső látszattól uralt társadalom a fogyasztási kultusz bódulatának pótkielégülésébe tántorog.”
Már minden finomkodás és sallang nélkül direkt módon koncentrál a húsra mint a mértéktelen fogyasztói társadalom legérzékletesebb jelképére a test = hús témakör klasszikus filmalkotása, Marco Ferreri „A nagy zabálás" (1973) című opusa. A történet négy barát életének néhány napjáról szól. A jólszituált értelmiségiek azért látogatnak el egyikük vidéki házába, hogy ott halmozottan elégíthessék ki valamennyi kifinomult fogyasztói vágyukat. A filmben a hús mint fogyasztandó táplálék és mint (női) test is főszerephez jut. Az élvezetek megkomponált együttese azonban öncélú zabálássá, naturális örömhajszolássá fajul. A film hősei maguk is érzik, ahogy a lealacsonyító, önpusztító vágykielégítés elhatalmasodik rajtuk, de nem tesznek semmit végzetük elkerülése érdekében. A fogyasztói dekadencia halálraítéltjeiként várják sorsuk beteljesülését.
A film képi világát tehát a hús-metafora uralja. A nők húst fogyasztanak, miközben őket is (szexuális értelemben) fogyasztják. A „szellem nélküli” testek az őket felépítő húsmennyiséggel azonosulnak. A rendező szerint a film: „a test mozija", „élettani mozi".
A filmben az ember elállatiasodásának problémája nem választható el a fogyasztói civilizáció uralkodó értékrendjétől, illetve eme értékrend válságától. A mű félreérthetetlen szimbolikája éles társadalomkritikát hordoz: a későpolgári társadalom emberét a mindent eluraló fogyasztás kultusza elkerülhetetlen pusztulásba taszítja.
Ferreri újabb hasonló tárgyú filmje „A hús" (1991) a szexualitás, a testi élvezet és birtoklás problematikája körül forog. A történet szerint a főhős és a szeretője között nem létezik harmónia. A férfi célja nem a meghitt kapcsolat, a szeretet vagy a megértő kommunikáció, hanem a vágyott nő akadálytalan birtoklása. Az abszolút birtoklást azonban végül csak úgy látja megvalósíthatónak, ha megöli a nőt, és testét feldarabolva a mélyhűtőben helyezi el.
A film hőse tehát életének vágyott értékeit, céljait nem a kreatív tevékenységben, az emberi kapcsolatok építésében keresi, hanem a testi élvezet kisajátításában és a testi birtoklás kizárólagos megvalósításában.
A „nagy zabálást" mint uralkodó élményt - ugyancsak az erotikum és a romlás, halál élményével vegyítve - fedezhetjük fel Peter Greenaway filmalkotásaiban is. Greenaway filmes világában a Falstaff-szerű férfihősök a testi élvezetek birodalmában elmerülő, nem éppen szimpatikus figurák. Jellemzőjük, hogy a legkülönfélébb vegetatív örömök és naturális élmények töltik ki az életüket, de hedonizmusuk impotenciával, gonoszsággal, gyilkos ösztönökkel jár együtt. így nem véletlen, hogy a környezetükben élő nők fellázadnak ellenük és változatos módszerekkel elpusztítják őket.
A „Számokba fojtva" című filmben a testiség, az élvezet, az erotikum nem a felhőtlen, kellemes élmények körébe tartozik. A dekadens hangulatot a vegetatív létezésbe süllyedt hősök mellett a természet gazdag vegetációja, a fű dús zöldje a rothadó gyümölcsök erjedt világa hordozza. Greenawaynél a víz nemcsak az élet, az újjászületés, a megtisztulás szimbóluma, hanem a cselszövések, a halál metaforája is (olykor posványos, algás is). A hedonizmus és a pusztulás összekapcsolódása a filmjeiben természetes, szinte magától értetődő módon megy végbe. A hősök elébe mennek saját végzetüknek.
„A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője" című műben az evés már nem csupán szertartás (mint Ferreri Nagy zabálásában), hanem állatias, groteszk, sőt undorító cselekedet. A mértéktelen, folytonos zabálási folyamat gyakran végződik hányással, vagyis az evéstől való átmeneti elundorodással. Az étel a halál szimbólumává válik. A filmben elhangzik: „ Minden ember szeretne megszabadulni a haláltól. Az az étel, ami sötét vagy fekete, az maga a halál." A film hősei mindent esznek, ami egyáltalán ehető, mígnem eljutnak a legextrémebbig: a megsütött embert is elfogyasztják.
Megjegyzendő, hogy Ferreri és Greenaway esztétikai értékteremtő készsége vitán felül áll, mindketten esztétikailag öntörvényű művészi világot hoznak létre. Külön elemzést igényelnének műveiknek komplexen, érzékenyen megrajzolt nőalakjai. Ferreri hősnői élni és meghalni is segítenek a férfiaknak, különleges erejük és képességük van az élethez és a túléléshez. Greenaway gondosan kidolgozott, különös arcú és kisugárzású nőalakjai csak a filmes látványvilág sajátosan megszerkesztett, pontos konstrukciójában nyerik el jelentésüket.
Az egyébként eredetileg Képzőművészeti Egyetemet végzett Greenaway és Ferreri mellett más filmrendezők is szívesen beemelik művészi célzattal, egyfajta ébresztgető -sokkolásos módszerrel az emberi testet mint tárgyiasult metaforát, húst a filmművészetbe. Vélhetően ezeknek a szélsőséges filmjeleneteknek a szükségességét az ellustult, érzéki örömforrásokra koncentráló modern ember indokolja. A filmrendezők talán úgy érzik, arra van szüksége a mai kor emberének, hogy valaki ily módon felrázza őt szellemi tespedéséből, és ráébressze arra az evidensnek tűnő tényre, miszerint a boldogságot nem lelhetjük meg léha, kicsapongó életmóddal, korlátlan hedonizmusban tengődve. Több tudatosságra lenne szükség és még több önismeretre, melyet azonban nem lehet elsajátítani önismereti kurzusokon, csakis valódi önvizsgálat és felelősségvállalás által.
De vajon tényleg célravezetőek ezek a drasztikus filmbeli tartalmak, erős, gyakran undort keltő képek? Elér-e a célközönségig a mondanivaló vagy továbbra is egy szűk réteg kedveltjei maradnak ezek a művészfilmek?
Véleményem szerint , hogy szélesebb társadalmi rétegek is odafigyeljenek a művészi igénnyel készülő filmekre, talán nem ilyen szintű gyomorforgatóan erős vizuális sokkolásra volna szükség, mert ennek köszönhető, hogy a legtöbb ember általánosít, és azonnal legyint, ha ilyesféle moziról van szó, és már el is megy a kedve attól, hogy elgondolkozzon a miérteken. Pedig a művészfilmek repertoárja széles, így egészen bizonyos, hogy mindenki találna neki tetszőt közöttük, ha szánna rá némi figyelmet. Én mindenkit arra buzdítanék, hogy legyen nyitott, ez viszont semmiképp sem azt jelenti, hogy magára kell erőltetnie, amit nem bír a gyomra.
írta: Bodács Judit
Felhasznált irodalom: Dr. Bodács Emil: A testkultusz mint értékválság korunk filmkultúrájában
(Minden jog fenntartva!)
Ha tetszett az írásom, kérlek olvasd el a többi blogbejegyzéseimet is:
http://filmeknagyjai.reblog.hu/a-maszkok-hatalma-es-a-vagyak-ive
http://filmeknagyjai.reblog.hu/mas-allapotbanavagy-a-tarsadalom-szamkivetettjei
http://filmeknagyjai.reblog.hu/marilyn-az-entellektuell
http://filmeknagyjai.reblog.hu/filmerzes
