írta: Bodács Judit

(Minden jog fenntartva!)

„ A végén az emberben mindig benne rekednek a szavak. ” 

(Fenákel Judit: A kékezüst hölgy)

Képzeld el, ahogy épp a színpadon állsz.

Előtted emberek arcai valahol a jótékony sötét homályban, odalent…

Beszélsz, játszol, mondod, amit kell, teszed, amit elvárnak tőled.

Színésznő vagy, neked ez végül is már rutinmunka, de azért mégis…

Mégis…

És akkor elhallgatsz.

A Persona című film történetének meghatározó képsora az imént leírt szituáció.

Elisabeth Vogler, az elismert filmsztár ettől a perctől megnémul, nem szól többé egy szót sem, senki sem tudja, miért. Idegösszeomlásnak tűnik. Nyár végén az őt kezelő doktornő tengerparti villájába költözhet, úgymond terápiás célzattal. Senki más nem lesz mellette, csak egy ápolónő, akit Almának (Bibi Andersson) hívnak.

Talán egyik rendező sem ódzkodik úgy a műkritikusok "mindentudó"  magyarázataitól, mint a különleges atmoszférájú fekete-fehér filmjeiről ismert Ingmar Bergman. Ez persze nem véletlen, és nem is afféle művészies manírkodás. Hiszen, ha jobban belegondolunk, nem lehet kétséges, hogy minél többen „szedik szét” a filmjét, annál kevesebb további perspektívát hagynak a nézőnek a jelentéstartalmak  árnyaltságának egyéni értelmezésére.

Ez pedig bizony egy elhivatott rendező fő célja lenne!

Látható, hogy Bergman elsősorban erőteljes sajátos fényképezési módszerével kívánja megalapozni mondanivalóját. És itt különösen az arcokra kell most gondolnunk.

 A Persona című 1966-ban készült svéd film ez utóbbi vélekedésnek egyik legjobb példája. Bergman színészeinek arca mindig természetes hatású,” letisztult”. Az árnyékok a helyzetektől függően „játszanak” velük együtt.

  Mert azok is játszanak. Mindenki játszik az életben is, ezt már rég tudjuk. Álarcokat, maszkokat váltogatunk aszerint, mikor mit érzünk szükségesnek, biztonságosnak. ( a Persona szó is azt jelenti, hogy maszk.) És a Personában a Liv Ullmann  alakította színésznő az egyik értelmezési lehetőség szerint erre olyan hirtelen jön rá, ott a színpadon, egyedül, hogy elnémul. Többé nem akar beszélni. Már ennek magának az értelmezhetőségi lehetőségei is sokszorosak. Miért akkor, miért ott, miért olyan „végzetesen”, olyan fájdalmasan hirtelen? Úgy érezzük, Bergmannak  az a legfőbb célja, hogy a néző végig ezzel az utóbbi  kérdéssel törődjön leginkább. Azért, hogy mi továbbéljük, továbbgondoljuk az ok-okozati összefüggéseket, s rávetítsük saját életünkre azt, ami végül leképeződik bennünk.

Elisabethnek nincs már bizodalma a szavakban. A szavak nem őszinték, hazudnak, kiveszett  belőlük (vagy talán meg sem volt sosem)  a tisztaság. Vagy csak egyszerűen keveset mondanak, oly  fájóan keveset lehet velük közölni…Ennek  a fajta nyelvi ürességnek a felismerése is lehet az oka a szokatlan reakciónak. Az igazság kimondása különben is veszélyes, ahogy az később kiderül, mert hozzá le kell dobni a maszkot, s mögötte kegyetlenség rejtőzhet ( ezt szimbolizálhatja az az üvegcserép-darab, melyet Alma otthagy, mikor  a teraszon lesodor egy poharat, hogy Elisabeth belelépjen, de ne rohanjunk ennyire előre...)

Az ápolónő Alma , akivel együtt fog élni nem szokványos„rehabilitációja” alatt, vidám, egyszerű lélek a felszínen. Kedves és lelkes. Most még… Vidám csacsogása  üdítő a betegnek. És akkor a beteg elkezd azonosulni. Ki kivel, az sem világos, nem is olyan lényeges.

Te találd ki, mi van!- „ mondja” Bergman, olykor oda nem illőnek látszó jelképeivel. Ezek persze illeszkednek azért nagyon is oda, ahová teszi őket, erősítik az „ösztönösséget”.  A csúcsponton ( Elisabeth arcán )” kiég a kópia, a filmszalag”. Az én értelmezésemben ezzel azt jelzi a rendező, hogy „túl vagyunk  a szavakon”, illetve a film nem fejezheti ki a tudati (és  tudat alatti ) mélységek, a lélek és az emberi kapcsolatok összetettségét, részletgazdagságát. Egyszerűen nem képes rá, mert nem lehet képes rá. Különös szemszög ez, mivel ezáltal Bergman belátná Önnön korlátait, és azt kérdezhetnénk, minek próbál akkor mégis ezekből filmet készíteni? De tűnődj csak el egy pillanatra, kedves Olvasó! Egyfelől azért, mert arról is érdemes „szólni”, amit nem tudunk kifejezni, illetve egy rendező szent kötelessége újra és újra próbát tenni; másfelől pedig azáltal, hogy kiégeti a kópiát, Bergman nem csupán kifejezi a tényt, hogy milyen bonyolult az ember, hanem egyben paradox módon sikeresen kifejezi az imént említett lehetetlent, hiszen önmagában a kép erejével okoz a nézőben katarzist.

Pontosan ettől válik naggyá ez a film.

A közösséggel való kapcsolat, a vágyak, ösztönök hullámzása mind-mind azt az igényt fejezik ki, hogy  többet akarunk az élettől, magunktól, de valamiért ez nem lehetséges. A konvenciók vagy akár saját tudatunk akadályoz. Más akarok lenni. Mondjuk olyan, mint te. Menekülési útvonalkeresés.

Külső szemlélő  a film közepébe bekapcsolódva azt gondolhatná, beteg gondoz beteget. Valószínűleg a társadalom szemében betegek csak ők, a szó szoros értelmében nem azok. Az ápolónőt a csend önreflexióra készteti, ami feldúlja őt.  Elfojtásai vannak, s eleinte csak azt tudja,  hogy egy némának segíteni kell. Ő úgy segít, hogy magáról beszél,  lányos zavarában megilletődve a híres színésznő közelségétől. Idealizálja őt, s ennek vége szükségképpen csalódás, amikor a színésznőről kiderül, hogy az ápolónő háta mögött levélben  megosztja  Alma titkait a doktornővel (azt is írja, hogy Alma szerelmes lett belé).

Ezután már Alma sem tud többé bízni a szavakban.

A filmben aztán egyre másra villanak fel furcsábbnál furcsább helyzetek, képek, érzetek. Már minden megtörténhet, álom-valóság, tomboló, elfojtott energiák törnek a felszínre, az ápolónő megutálja az általa korábban bálványozott színésznőt, aki felé sérülékeny nyitottsággal, szeretettel fordult, de akitől úgy érzi, nem kapott semmit, csak árulást. A jelenetek erőteljesen fejezik ki a bizonytalanság lelkiállapotát, amibe kerül. Ezt erősíti az a valóságosnak ható jelenet, amikor Elisabeth férje Almával szeretkezik.

Bergman tudatosan kihasználja a két nő, Bibi és Liv fizikai hasonlóságát. Egy ponton az arcuk két felét illeszti egymáshoz a filmben, ami hátborzongatóan jól érzékelteti a két személyiség egymásra hatását, egymásrautaltságát. Saját elmondása szerint egy alkalommal meglátta a két színésznőt beszélgetni, és akkor vette észre  meglepő hasonlatosságukat. Ekkor kezdett körvonalazódni benne a Persona története.

Liv Ullmann oly kifejezően , bölcsen, titokzatosan, mégis beszédesen tud hallgatni, hogy az többet mond mindennél. Már magában kifejezi a lehetetlenre irányuló vágyat és érzést. Mire irányulnak ezek  pontosan?

 „Meg kell hallanunk a haszontalannak tűnő hangokat” – üzen a másik filmrendező - óriás Andrej Tarkovszkij a Nosztalgia című filmjén keresztül. „Hol vagyok, amikor eltávolodom a valóságtól?” – „kérdezi” a híres, művelt orosz rendező, akinek egyébként saját könyve is megjelent nálunk, melyben részletesen vall élet-és „filmfilozófiájáról.”

A Persona elején az orvosnő álláspontját is megismerhetjük, s támpontokat kapunk a mű későbbi  értelmezéséhez . Így szól a színésznőhöz:

„ Azt hiszed, én nem értem a reménytelen álmot a létezésről? Nem látszani, hanem lenni, minden pillanatban tudatosan, éberen. Nagy a szakadék aközött, ahogy mások látnak , és ahogy te látod magadat. A csalás érzete, az állandó vágyakozás az után, hogy végre leleplezzenek, átlássanak rajtad, redukáljanak, sőt, akár kitöröljenek.

Minden hangsúly csalás…

Az öngyilkosság nem illendő. A némaság – úgy legalább nem hazudik az ember. Be lehet zárkózni, el lehet vonulni, akkor nem kell szerepet játszani. De a valóság kitol veled – a bezártság nem zár hermetikusan, beszivárog az élet jele. Kénytelen vagy reagálni. Igaz vagy-e vagy hamis? Csak a színházban van ennek jelentősége, ott is alig.”

A madárpók mint jelkép a személyiséget szimbolizálja, mely zsákutcába jutott, kelepcébe került, és/vagy Istent jelképezi, mint a Tükör által homályosan című Bergman-filmben.

      Bergman olyan izgalmas kérdéseket feszeget, mint hogy mi a személyiség, vannak-e védhető határai, s van-e szilárd belső magja? Elbírja-e a művészet a valóság súlyát (lásd. kiégő filmkópia-jelenet)? Az emberi tudatra nehezedő legsúlyosabb nyomás a szüntelen terror és agresszió (lásd. tévés jelenet) Elisabeth a film elején nagyon fél, míg az ápolónő karaktere  erősnek, határozottnak tűnik. De ahogy halad előre a film, egyre inkább átveszi Alma a másik nő félelmét, belső diszharmoniáját, szinte elszívja Alma pozitív energiáit. Ezt jó ideig nem érzékeljük, úgy tűnik a kapcsolatuk idilli, sőt, intim. Aztán mintha a nővér agyával kezdenénk nézni a valóságot. Elisabeth példájával pedig Bergman olyasmit sugall nekünk, mintha attól kéne rettegnünk, hogy ha megszabadulunk maszkjainktól, a személyiség eltűnik. Az ettől való félelem és a szeretetéhség szorongásba, majd erőszakosságba hajszolja az ápolónőt . A hallgató nő állandó, egyedüli jelenléte életének átértékelésére kényszeríti. Mindkét emberről "maszkok hullanak le", de míg ettől az  egyikük megnyugszik, a másikuk szenved, meghasonlik. Alma, az egykor csupa mosoly - nővér a film végére depressziós lesz, elveszíti önazonosságát, de a színésznő is csak félig-meddig lesz gyógyult. A  film végén  mindenki visszatér saját szakmájához, de   érezhetően semmi sem lesz már ugyanaz a két nő számára. 

Kérlek, ha tetszett az írásom, olvasd el a többit is:

http://filmeknagyjai.reblog.hu/mas-allapotbanavagy-a-tarsadalom-szamkivetettjei

http://filmeknagyjai.reblog.hu/filmerzes

http://filmeknagyjai.reblog.hu/marilyn-az-entellektuell

írta: Bodács Judit

(Minden jog fenntartva!)

        Csapda. Ketrec. Fojtogató kényszer, bujkáló késztetés a tettre, mely mámoros, kéjes örömérzetben teljesedik ki, amennyiben véghez viszi az illető. Majd bizonyos idő után újra jelentkezik. Előbb vagy utóbb…  S ez  nem más, mint a tehetség maga, mely végső soron kiváló alapot nyújt a megháborodáshoz.

       A probléma ott kezdődik, hogy a kiválasztott személy egyedül van. Egyedüli birtoklója különös félelmeinek, erőteljes vágyainak s a mindezeket megbolygató tehetség kibontakoztatása kényszerű érzésének. Igaz ugyan, hogy mindenki rendelkezik a fent említett ösztönös emberi érzésekkel, ám amit ő érez, az sokkal intenzívebb, egyfajta pulzáló energia, amit csak az alkotás képes enyhíteni. És itt meg kell állnunk egy pillanatra, mert el kell mondanunk, hogy az őrültek, akikről szó lesz ( és akik a fentebb leírt jellemzőket magukénak mondhatják ), korántsem sorolhatók be egy bizonyos csoportba. Ahány bolond, annyi ketrec…

       Annyiban viszont megegyeznek, hogy  mindannyiuk tragédiája a tehetség és a társadalom szembenállása, a társadalom ugyanis őket meg nem értheti, s el nem fogadta sohasem, amióta világ a világ. Hiszen, valljuk be, nem könnyű elviselni azt, aki kiugróan tökéletest teremt, míg mi semmit sem hagyunk majd magunk után. Nem, ezt lehetetlen elfogadni. Épp ezért mindenkinek szüksége van legalább annyi kárpótlásra, hogy elmondhassa magáról, hogy igaz ugyan, hogy átlagos, de legalább normális.

      Vannak, akik egyszerűen kényszerbetegek, mániákusok, születetten ilyenek. Ők általában nem képesek továbblátni önmaguknál, a világot kerek egészében értelmezni. Ők  nem tehetséges őrültek, csak szellemileg sérültek.  

     A tehetség átok. Az alábbiakban megbizonyosodhatunk erről, miközben bemutatok két „ketrec-lakót”: a körülmények áldozata mindkettő, ám míg egyiküket pulzáló energiái a negatív irányba sodorják, (az 1971-ben készült Mechanikus narancs című film főhősét, Alexet), addig a másikuk pozitív alkotófolyamatban éli ki azokat ( a Sade márki játékai című, 2000-ben bemutatott  film címszereplője).

Sade márki író. Ezzel még nem is volna baj, csakhogy amit ő ír, az a XVIII.században még roppant mód elítélendő. Művei túl pikánsak, túl szabadosak. A barokk etikett nem engedi meg, hogy a szerelmi örömökről nyíltan beszéljen valaki. Ellenben mindenki szomjazik az őszinte szóra, ezért hamar szétkapkodják titokban kiadott műveit. Egész Párizsban beszédtéma nemcsak a köznép, de a szalonok, az arisztokrácia körében is. Őt viszont elmegyógyintézetbe száműzik, és azzal vádolják, hogy megtette azokat a szadista eltévelyedéseket, amikről írt. A filmben azt látjuk, hogy az egész társadalomban az erőszak uralkodott el, az ún. normálisak kínozzák a normálistól eltérőket ( pl. az elmegyógyintézetben a betegeket szörnyű módszerekkel próbálják gyógyítani ). A sikeres író az emberek ösztönös, legtitkosabb vágyait fejezi ki. Sade márki bűnhődését valamiért mégsem érezzük teljesen indokolatlannak, habár a film végéig ártalmatlannak tűnik. A szolgálólány rettenetes halálával azonban felszínre kerülnek az elfojtott indulatok, és nyilvánvalóvá válik, hogy írásai veszedelmesek egy ilyen prűd társadalomban. Sade márki az utolsó pillanatig kitart az írás mint az egyik legfőbb önkifejezés mellett: ez a szenvedély és feszültség utat tör magának, és  végül felemészti. De azért is írnia kell, hogy ne őrüljön meg a bezártságtól és az egyedülléttől. Ez egy paradox helyzet.  Mindenétől megfosztják, így a film tetőpontján már saját ürülékével kénytelen alkotni. Nem tudják megtörni a kínzásokkal sem, és a pap is a hatása alá kerül. Ezzel arat igazán győzelmet: az önmegtartóztatást követelő papi életmód az ember természetes vágyait természetellenes módon elfojtja. A szolgálólány halála ébreszti rá erre a naív papot.

        Sade márki kihívó viselkedésével magára haragítja a gyógyításával megbízott elmeorvost. Ebben a világban minden embertelenséget, kegyetlenséget az illendőség álszent jelszavával takarnak el. A márki az elmebetegeknek betanított színdarabbal ezt leplezi le az előkelő nézőközönség előtt. Az inkvizítorként működő új vezetőt moliere-i módszerekkel teszi nevetségessé.

      Sade végülis áldozat. Ha így nézzük, egy határtalanul gazdag fantáziával és nyelvi eszköztárral bíró expresszív személyiség volt egy olyan korban, mely kivetette őt magából. Magányosan, méltatlanul megalázottan halt meg ( a film alapján ).

      Mindezeket figyelembe véve talán nem is hasonlít Alexhez, a Mechanikus narancs c. film főszereplőjéhez. Ő már a XX. század gyermeke, látszólag csak egy unatkozó kamasz, aki elzüllött társaival együtt. Már a film első képkockái is arra utalnak, hogy ő nem egy hétköznapi tinédzser. Hipnotikus erejű tekintet jellemzi Cipolla magabiztosságával. Aljas és szadista. Erőszakos, mocskos, egyszóval a végsőkig romlott. Különös kéjjel gyilkol és nevet, dúdolgat, hiszen számára mindez játék. Nincs tisztában tettei megdöbbentő súlyosságával. Gondolatait olykor halljuk, s ez hátborzongatóan megkönnyíti a vele való azonosulást. Különösen akkor, amikor otthon van és zenét hallgat. Azt akarjuk hinni, hogy Alex végülis ugyanolyan normális ember, mint bárki más. Illúzióinkból azonban hamar kizökkentenek azok a szemek … Tudjuk, hogy bármi kitelik tőle, és senkit se kímél, ha úgy tartja kedve. Mindennek vége szakad azonban, amikor Alex börtönbe kerül. Bibliát olvas, elképzeli magát, mint az ottani durva tettek véghezvivőjét.

      Alex erőszak - párti. Valószínűleg szülei rontották el, de a rendező tükröt is mutat a korról, s így az egész film végül túlnő Alexen, az ő személyén. Keserű  társadalomkritika, antiutópia.

De térjünk vissza főhősünk személyiségéhez, aki ábrándos – ártatlan arccal ül a Biblia felett. Álomvilágban él. Lenyűgöző elgondolni, mire is lenne képes, ha őrült tehetségét pozitív célokért áldozná fel.

Alexet kiválasztják egy kísérlethez. Szörnyű filmeket kell végignéznie úgy, hogy szemét nem hunyhatja be. Sokat szenved, fizikailag rosszul lesz ezektől a véres jelenetektől. Nem érti magát, de a kondícionálás ereje végülis legyőzi. Mellékesen  felsejlik az a fontos mondanivaló is, hogy mennyire képes formálni a jellemet egy – egy film. Nem ártana ügyelnünk arra – súgja nekünk a rendező , hogy mit „fogyasztunk” ( szellemileg ).

      Alex tehát megtörik, többé nem képes rosszat tenni, viszont kiszolgáltatottá is válik, mert amikor őt provokálják ( régi barátai, akiket korábban megfélemlített ), nem képes megvédeni magát sem. Ironikus módon abba a házba esik be összeverten, ahol ő randalírozott  még börtönbe kerülése előtt. A házaspár nőtagja meghalt kínzásai miatt, férfitagja nyomorékká vált. A dallamból, amit dudorászik, a férfi felismeri egykori támadóját.  Bezárja egy szobába, s Beethoven- lemezt tesz fel. Alex, akinél már fordított reakciót vált ki az egykor imádott darab, kiugrik az ablakon. Másnap minden újság beszámol az összezavart fiú esetéről, azaz a kísérlet sikertelenségéről.

      A film végén újra meg akarják menteni, a miniszterelnök maga eteti, ez azonban azt engedi sejtetni, hogy politikai célokra fogják felhasználni. Megcsillannak előttünk az állam furmányos módszerei az egyénnel szemben, aki mit sem sejtve sodródik egyik ponttól a másikig .A kör bezárult. Alex már csak egy bábu az állam birtoklóinak hatalmas sakktábláján. A film végéből arra következtethetünk, hogy Alex fel fog épülni, és olyan lesz, mint régen, mert az öngyilkossági kísérlete során visszaalakult korábbi személyiségére.     

   Az erőszak és a szexualitás témája , mely újra és újra előjön mind a Sade márki játékaiban, mind a Mechanikus narancsban, Freud elméletét támasztja alá, aki szerint a társadalom a fent említett két alapösztön kibontakozását gátolja leginkább. A felgyülemlő feszültség ugyanis mérgezi a személyiséget, és stresszel terheli az illetőt.

   Mind az anakronisztikus Sade márki, mind pedig egy eljövendő futurisztikus kor barbár neveltje, Alex, áldozatai környezetüknek s önmaguk emésztő tüzének. Egyikük sorsa azt üzeni, hogy tudnunk kell szabályozni a lelkünkben tomboló indulatokat, mégha a tehetség majd szétfeszíti is mellünket. Másikuk sorsa pedig arra figyelmeztet, hogy a család szeretete az egyedüli, mely megvédhet egy embert a külső züllesztő hatásoktól és önmagától. Különösen, ha az a fiatal műkedvelő és tehetséges. Merthogy Alex különleges, egyedi. Vajon képes lett volna normális életet élni, ha minden feltétel („gyerekszoba”, békesség, jó baráti kör ) adott lett volna? Lehetséges. Ám ne feledjük: minden feltétel sohasem lesz adott. Mindenki önmagát kell, hogy felvértezze a külső veszélyek ellen, és felkészítse a tehetség kuncogó, ravasz „állatkájának” megfékezésére, majd fokozatosan, finoman való okos kiáramoltatására.    

Ha tetszett a bejegyzés, mivel ez az írás kapcsolódik a korábbi nagy filmajánlómhoz, ha még nem láttad, érdemes belenézned abba is:

http://filmeknagyjai.reblog.hu/filmerzes

További blogbejegyzéseim:

http://filmeknagyjai.reblog.hu/a-maszkok-hatalma-es-a-vagyak-ive

http://filmeknagyjai.reblog.hu/marilyn-az-entellektuell